Hogyan nevel a Waldorf?

Az akarat

Az iskolában tulajdonképp nem azért kell tanulnunk, hogy ismereteket szerezzünk, hanem azért, hogy mindig tanulhassunk az életről.
Rudolf Steiner

Előző két cikkemben a gondolkodással és az érzéssel foglalkoztam. Talán még nehezebb a Waldorf iskolák akarati nevelését ábrázolni. Nem véletlen, de ehhez előbb tekintsünk át egy-két kiragadott összefüggést, melyeket Rudolf Steiner az emberi akarat lényegére vonatkozóan közölt.
Először is: az akaratot teljes tisztaságában nem tudjuk elkülöníteni, mert a gondolati, az érzelmi és az akarati élet egymásba fonódik, egymást áthatják. Ezért aztán az akarati életben is megtalálható valami gondolatszerű és valami érzésszerű is, a tulajdonképpeni akarati jellegen kívül. Vagyis, amikor „akarati nevelésről” beszélünk, az szorosan összefonódik a gondolati és az érzelmi elemekkel is. Durván szemlélve, pl. az alsó tagozatban, amikor a gondolkodás még a legkevésbé éber, elsősorban akarati jellegű „oktatás” folyik: a gyerekek szabadon játszanak, szaladgálnak, vagy különféle ritmusokkal kísérik tevékenységeiket, azután festenek, lejárják az éppen tanult betűket, vagy mozdulatokkal kísérik a kellően elegendő számú ismétléssel (és nem „bemagolással”!) elsajátított verseket, mondókákat, történeteket, stb. A középtagozatban már jobban az érzésbeli élet domborodik ki, és ezen át hat a nevelő, finoman ösztönözve, az akarati életre: pl. történeteken keresztül kapnak a gyerekek olyan képeket, melyek talán egész életre szóló érzésbeli lenyomatokká válva ösztönzik a jóra, a szépre vagy épp a saját elhatározásokra való törekvést. Azonban sohasem úgy, hogy a tanító megszabná, mit „kell” vagy mit „nem szabad” csinálni: hagyja, hogy ezek a képzetek maguktól alakuljanak morálissá. De ide tartoznak a kialakított szokások és a rend is; meglátjuk még, miért. Aztán a felső tagozatban már a felébredő intellektus is olyasmi, amin át az akarati erők serkentése szintén megvalósulhat: eszmék bemutatása, emberi nagyságok életének megismerése, viták, a vélemények szabad kifejtése, stb. mind ilyesfajta eszközök. Mindezekből azonban látható, hogy mindent áthat valamennyire a többi két lelkierő is.
Másodszor: ugyan Rudolf Steiner világított rá, de ennek nyomán talán mindenki számára nagyon könnyen belátható, hogy az emberi lelki életet a tudatosságnak három foka hatja át: legvilágosabb tudattal rendelkezünk az éber gondolkodásban, ebben vagyunk a leginkább tudatosak; kevésbé világos vagy tudatos azonban számunkra az érzelmi élet, ebben úgymond „álmodunk”, tehát olyan a tudatossági fokunk, mint az áloméletben; végül a legkevésbé vagyunk tudatosak az akarati életben, hiszen ki tudná megmondani, mi történik végtagjainak mozgatása közben (és itt tulajdonképp nem igazi magyarázat a jelenség folyamatának leírása, ahogy azt a tudomány magyarázza, mert a tudomány sem képes megválaszolni, miért indul el egy ingerület az idegen keresztül, mely az izmot összehúzódásra készteti), de ide tartozik pl. az emésztés folyamata is: ki tudná elmesélni, „hogyan kell emészteni”?, tehát akarati életünkben a mélyalváshoz hasonló tudatállapottal rendelkezünk, úgyis mondhatnánk, hogy akaratunkban alszunk. Észleljük ugyan, hogy végtagjaink mozdulnak, hogy emésztőrendszerünk működik, de van egy „ugrás”, ami nem tudatos számunkra (figyeljük csak meg a folyamatot!): „kitaláljuk”, hogy valamit megteszünk és már mozdul is a kezünk. De mi történt a kettő között? Mitől mozdul meg a kezünk? Így tehát az akaratot intellektuális képzetekkel „nevelni” gyakorlatilag képtelen elgondolás. Bele tud azonban a nevelés nyúlni abba, hogy mi motiválja az akaratot. Ezt megint csak az életkornak megfelelően teheti: példamutatással, amíg a gyerek egészen kicsi, tekintély alapján, amikor már nagyobb, ill. az érzések, végül pedig a gondolatok (eszmék, vélemények) útján közvetve.
Harmadszor: „Az akarat – ezt szeretném hangsúlyozni – nem más, mint a megvalósított érzés, az érzés viszont a visszafojtott akarat. Az érzés az az akarat, ami még nem nyilatkozott meg, ami a lélekben maradt, a letompított akarat. Ezért az érzés lényegét csak akkor tudjuk megérteni, ha behatolunk az akarat lényegébe.” (Rudolf Steiner: Általános embertan, IV. előadás) Érdemes ezen kicsit elgondolkodnunk. Magát a folyamatot itt nem is kívánom fejtegetni (ennek kibontását rábízom arra, aki szeretne gondolkodni rajta), mindössze annyit emelnék ki belőle, hogy – ennek alapján belátható – az érzésen keresztül közelíthetünk az akarathoz az iskolában. „Ezért minden értelmi jellegű kioktatás, minden szokványos figyelmeztetés, mindaz, ami a nevelésben fogalomként jelentkezik, semmilyen hatással nincs a gyermekre abban a korban, amely a nevelés szempontjából figyelembe vehető. … Óvakodjunk attól, hogy azt higgyük, amit jól átgondoltnak vélünk, azzal a gyermek akaratára befolyással lehetünk. Fel kell tennünk tehát a kérdést: hogyan tudunk a gyermek érzésvilágára jól hatni? Ezt az ismételt cselekvések útján tudjuk elérni. Nem azáltal lehet az akarati impulzus helyes működését elérni, hogy a gyermeknek megmondjuk, hogy mi a helyes, hanem azáltal, hogy a gyermekkel ma is, holnap is, holnapután is elvégeztetünk valamit. Nem az a helyes, ha arra törekszünk, hogy a gyermeknek intelmeket, erkölcsi szabályokat adjunk, hanem valami olyan dolog felé irányítjuk, amiről úgy gondoljuk, hogy a gyermekben felébreszti a helyes irányba vivő érzéseket, és ezt vele többször megismételtetjük. Az ilyen cselekvésnek szokássá kell válnia. Minél inkább tudattalan szokássá válik, annál jobban szolgálja az érzés fejlődését, és minél tudatosabb lesz a gyermekben, hogy az ismételt cselekedeteket odaadással végezze, mert azokat meg kell tennie, annál inkább válnak ezek igazi akarati impulzusokká. … Az intellektuális életben mindig aszerint értékelünk, hogy amit a gyermeknek megtanítunk, az annál jobb, minél jobban megértette azt. Az egyszeri megtanítást tartjuk fontosnak, ezt a gyermeknek csak meg kell jegyeznie, és észben kell tartania. Amit azonban így egy ízben megjegyez és észben tart, az nincs hatással az érzésre és akaratra. Az érzésre és akaratra az ismételt cselekvések hatnak, olyanok, amelyeket az adott körülmények között helyesnek látunk.” (Rudolf Steiner: Általános embertan, IV. előadás) A fentieket könnyen beláthatjuk, ha arra gondolunk: meg kellene próbálni egy gyereket úgy szobatisztává tenni, hogy elmagyarázzuk neki, „nem szabad bepisilnie, hanem szépen ki kell mennie a vécére”. Egy gyerek tulajdonképpen ki van szolgáltatva az őt körülvevő felnőtteknek, ezért aztán természetesen lehetséges az is, hogy erővel bírjuk rá bizonyos dolgokra. Ekkor azonban biztosak lehetünk benne, hogy maradandó lelki sebeket visz majd a későbbi életébe, ill. utálattal fog ezt vagy azt megtenni, később talán nem is lesz számára tudatos, miért reagál ellenállással, dühvel, irtózással, stb. bizonyos dolgokra, helyzetekre vagy emberi viselkedésekre. A fentiekből azonban kitűnik, hogy az érzésbeli és akarati életet másképp is lehet segíteni a kibontakozásban: érthető lesz tehát, hogy miért olyan fontosak a Waldorf iskolában a szokások, az óráknak bizonyos meghatározott felépítése, amitől csak ritkán tér el a tanító, az ünnepek, mint az év ritmusa, és a folytonos ismétlés, a rendszeres takarítás, amit gyerekek végeznek, a különböző „felelősök” munkája, ha van ilyen, vagy az, hogy meghatározott tananyagot – igaz, más jelleggel – újra és újra átvesznek az egymásra következő tagozatokban. Ezeknek a dolgoknak mind megvan az értelme, amivel talán csak némi búvárkodás vagy kérdezősködés után lehet megismerkedni.
A tanító minden tagozatban igyekszik azonban a lehető legnagyobb szabadságot megadni, és itt kényes területre érkeztünk, amit sokszor félreértenek. Kényesen vigyázni kell a Waldorf pedagógia értelmében arra, hogy a gyereket ne „idomítsuk be”, ne tegyük olyan magnetofonná, ami szépen visszaismétli ugyanazt, amit előzőleg – tetszik - nem tetszik neki - vagy bemagoltattunk vele, vagy elmondtunk neki. Oda kell figyelni, hogy ne legyen olyasvalaki, aki fejben ugyan tudja, mit kell mondani a felnőtteknek, hogyan kell cselekedni, hogy az a tanároknak tetsző legyen, de közben egészen mást érez és gondol magában, majd a pubertásban elhatározza, ő másképp fog eljárni, végül pedig felnőttként ugyanazt teszi, amit vele is tettek. Nem akarjuk az aktívabb, erősebb kolerikus és szangvinikus gyerekeket „betörni”, a visszahúzódóbb melankolikus és flegmatikus gyerekeket pedig „jó gyerekeknek” titulálni. Azonban a másik véglet az, hogy szabadság vagy szabadságra nevelés címén mindent megengedünk a gyereknek, és nem számít az sem, ha az ünnepek folyamában, vagy a már kialakított szokásrendszerben nem vagy nem megfelelően vesz részt. A Waldorf azt kívánja elérni, hogy a gyerekek ne legyenek már idejekorán megtörve, hanem szabadon bontakozhasson ki az, amit magukkal hoztak, a diszpozícióknak pedig minimum élét vegye. Ezt azonban épp azáltal éri/érheti el, hogy vannak bizonyos dolgok, amiket meg kell tenni, amikhez ragaszkodnia kell. Az akarati élet erősítése szempontjából tehát kulcsfontosságúak a szokások, rendszeres cselekedetek, a meghatározott teendők elvégzése, és a sok-sok munka (pl. kerti munka), valamint végtagtevékenység.
Ezzel kapcsolatban még valami. Látható tehát, hogyan lehet egy egészséges(ebb) érzelmi és akarati élet csíráit elültetni a felnövekvő emberekben az alsó- és középtagozaton. Ez a felső tagozatra már önmagában záloga az akarati élet frissességének, erősebb mivoltának. Azonban ez a pedagógia a felsőbb osztályokban a gondolati életbe is be kívánja vinni az akaratot. (Ahogyan említettük, a három lelki funkció hatással van egymásra, tehát a gondolati életbe is belehat az akarat, gondoljunk csak arra, hogy pl. egy ítélet megalkotásához, egy gondolatmenet végig viteléhez akarnunk kell a gondolatokat egymásba fűzni. Persze itt nem a szabad gondolati asszociációkról, a rendezetlen gondolati összevisszaságról van szó, amikor egyik gondolatról egy másik jut eszünkbe, arról pedig egy harmadik, és így tovább.) Tehát arra törekszik, hogy a gyerekek ne gondolati/gondolkodási sémákat vegyenek át, melyeket jól betanulva könnyen „érvényesülhetnek” a nagyvilágban, hanem, hogy maguk alkossák meg gondolataikat, hozzák létre gondolkodásmódjukat, hogy legyenek gondolataik a világról, az életről, mégpedig saját gondolataik, és legyen bennük lelkesedés, ösztönzés végiggondolni valamit, hogy arról azután saját véleményt alkothassanak. A Waldorf iskola arra törekszik, hogy a gyerekek ne simuljanak bele a mai korra oly jellemző gondolkodási lustaságba, gondolkodási gyengeségbe, hanem legyen elég akaratuk ahhoz, hogy saját gondolatokat alkossanak és azokat megvalósítsák az életükben. Nagyon fontos, hogy megmutassuk nekik, az ember akarhat is más lenni, mint amilyen, ha azzal – eszményei alapján – nem elégedett, ill. hogy hibákat mindenki elkövet, de ezt követően nem a sehová sem vezető megbánás és bűntudat visz előre, hanem, ha van elég ereje, akarata, hogy a helytelen vagy hibás tettet követő halk kívánságot igyekezzen valóra váltani, mely kívánság ilyenkor mindig ott van és azt súgja, ezt vagy azt jobban is végbe lehetett volna vinni. A Waldorf pedagógia ezért arra készteti a felső tagozatos diákokat, hogy ne akarjanak kész válaszokat kapni, hanem igyekezzenek maguk eljutni a saját ítéleteikhez, hogy ezáltal maguk akarjanak valamit megvalósítani vagy megváltoztatni. A saját felismerések sokkal nagyobb erővel hatnak az akaratukra.
Végezetül még egy passzus Rudolf Steiner előbb már idézett előadásából, mely által sok egyéb is megvilágosodhat a Waldorf iskola életéből: „A korábbi naiv patriarchális nevelési módszerek ezt (az ismétléseket) naiv patriarchális formában valósították meg, és az élet mindennapos szokásává vált. Mindenben, amit így valósítottak meg, volt valami pedagógiailag nagyon jó. Miért mondatták el pl. mindennap ugyanazt a miatyánkot? Ha a mai embernek mindennap ugyanazt a történetet kellene elolvasnia, meg se tenné, túlságosan unalmas volna számára. A mai ember éppen az egyszeri dolgokra van beidomítva. A régi korok emberei nemcsak ugyanazt a miatyánkot imádkozták el naponta, hanem volt egy elbeszéléseket tartalmazó könyvük is, amelyet minden héten legalább egyszer elolvastak. Ezért is voltak akaratilag erősebbek, mint azok, akik a mai nevelésben részesültek, mert az akarati kultúra az ismétlésen, a tudatos ismétlésen alapszik. Ezt tekintetbe kell vennünk. Ezért nem elég, ha csak kijelentjük, hogy az akaratot is nevelni kell. Mert az ember azt gondolhatná, hogy ha az akaratképzést illetően vannak jó ötletei, és ezeket valamilyen rafinált módszerrel megvalósítja, a gyermek akaratának képzéséhez valamivel hozzá is járul. A valóságban azonban ezzel semmit sem használ. Akiket az erkölcsre figyelmeztetni kell, azokból gyenge, ideges emberek lesznek. Bensőleg erős emberek lesznek viszont azokból a gyermekekből, akiknek pl. ezt mondjuk: „Te ma ezt teszed, te meg amazt, és holnap, meg holnapután mindketten ugyanazt csináljátok.” Tekintélytiszteletből meg fogják tenni, mert belátják, hogy az iskolában valakinek parancsolnia kell. Ha tehát minden egyes gyermeknek valamilyen cselekvést kijelölünk, amelyet az egész iskolaéven keresztül minden nap megtesz, ez olyasvalami, ami az akaratképzésre nagyon erősen hat. Mindenekelőtt kapcsolatot teremt a tanulókkal, erősíti az oktató tekintélyét, és ismétlődő cselekedetekre késztet, ami erősen hat az akaratra.
Miért van hatással különösen a művészi elem az akaratképzésre? Elsősorban azért, mert a gyakorlás révén az ismétlésen alapszik, másrészt, mert amit az ember művészileg elsajátít, az mindig újra örömet okoz neki. Ami művészi, azt nem csak egy alkalommal élvezzük, hanem mindig újból és újból. Önmagában hordja azt a képességet, hogy az embert ne csak egy alkalommal serkentse, hanem közvetlenül újra meg újra örömmel töltse el. Ezért az, amit a tanítással el akarunk érni, a cselekvés révén a művészi elemmel függ össze.”

A cikkben hivatkozott steineri gondolatok megtalálhatóak Rudolf Steiner: Általános embertan c. előadás-sorozatában, a IV.-V.-VI. előadásban.