Sokféle változás köszönt be életünkbe mind a külső, mind a belső, lelki életet illetően. A nyár elmúlt, egy újabb tanév vette kezdetét, hosszabbak már az árnyékok, és a természet elevensége csillapodik. Úgy csitulnak a zajok és halványulnak az elmúlt hónapok színekben és fényben gazdag képei bennünk és odakint is, mint amikor az ember lassan átéli azt az átmenetet, mely őt az ifjúkor hevéből az idősek csendesen bölcs, higgadt világába vezeti.
Ilyenkor – ha megérint ez az időszak – talán gondolatok merülnek fel bennem s talán döbbenten élem át: mennyire nem voltam „önmagamé” a hátrahagyott időszakban, mennyire „elvett a nyár önmagamtól”, és csak a külvilág, a hangos nyár töltötte ki napjaimat.
Bizony, nagyon nehéz volt még a gondolataimat is másra irányítani, mintha egy erő úgy gyengített volna el, hogy ez talán még eszembe se jutott, s magamat átadva neki oly módon oltott ki önmagam számára, hogy azt pihenésnek gondoltam.
Kinek ilyen, kinek olyan volt a nyara, de talán a fenti élmény, az önfeledt öröm, vagy épp a gondok, és nehézségek sora oltotta ki az erőt és tett „önfeledtté”.
Mégis: a nyár elmúltával szinte mindannyiunkban felébred az elmúlás hangulata, az ellenkezés a levélhullás és a csendes esők eljövendő hónapjaival szemben. Ez a hangulat, az elhaló természet átélése az, aminek Rudolf Steiner szerint az ember nem adhatja át magát. Míg „jogos” a létesülő életbe, a pezsdülő természetbe beleélnem magam tavasszal, addig kell valami, ami által az elmúlás nem ragad magával az ősz beköszöntével. Ha az emberben ilyenkor megszületik egy impulzus, melynek révén a halállal szembe kíván szegezni valamit, akkor juthat eszébe Szent Mihály képe, amint a sárkányt lába alá taszítja. Talán ez adhat erőt ahhoz, hogy – ha „a nyár önmagamtól elrabolt” – most ne tartsak vele az elmúlás útján. Vagy épp ez az időszak hozza a megkönnyebbülés sóhaját: végre könnyebb már gondolatban, érzésben a szellemi hatalmak felé fordulnom; végre gondolataimat nem gátolják, lényemet nem szórják szét a nyár kénes erői, melyek arra ösztönöztek, vágyakat arra keltettek bennem, hogy teljesen átadjam magamat a külső életnek, az utazásnak, a teljes elengedettségnek, a színes külső világának. Ahogyan a külvilágban Szent Mihály princípiuma, a vas, a meteorhullás során véget vet a nyári kénes felhők uralmának, talán úgy vet véget bennem is a fent leírt hangulatnak és tudati állapotnak, s most ocsúdok fel álmomból. Az ősz tehát mindenképp ébresztőként jön velem szembe. Vagy észre sem veszem ezeket a finom változásokat, és lehetőségeket; vagy kétségbeesetten kapaszkodom az előző évszakba különféle módokon - majd az ősz erősödésével magam is egy kicsit meghalok egy lelki, gondolati agónia után -, vagy: örömmel üdvözlöm azt a lényt, aki ugyan kezet nyújt, de néma marad, hisz rajtam múlik, hallani akarom-e őt, kívánok-e kapcsolatot teremteni vele.
Hogyan történhet ez? A mai kor embere számára sokkalta nagyobb az esély, hogy a külvilágba, a materialista gondolatokba egyre jobban belemerüljön, de arra is több lehetőség adódik, hogy a szellem világa felé forduljon. 1899.-el lejárt a Káli Juga, a nagy sötétség korszaka, és milyen érdekes, hogy Mihály arkangyal (aki időközben egy magasabb rangra: Arché szintre emelkedett már) uralmának korszaka 1879.-ben kezdődött. Rudolf Steiner 1861.-ben jön a földi világba és megalapítja az Antropozófia mozgalmát, mely a Mihály-i intelligencia jegyében termékenyíti meg az emberiség életét sokféle területen. Ez az a kozmikus intelligencia, melyet Szent Mihály oltalmába, gondozásába utaltak, aki azonban – Krisztus Földre jövetelével – elhatározza, hogy az emberiség rendelkezésére bocsátja azt. Amint azonban véget vet a gondolatok 14. században megkezdődött materialista uralmának, és a sárkányt a Földre taszítja, ezzel korlátok közé szorítja azt a teret, ahol az tevékenykedhet, a sárkány, Ahriman azonnal „ráveti magát” az emberek felé áradó kozmikus intelligenciára, hogy azt az emberekben földivé tegye. Így lesznek az emberek nagyon okosak, de gondolataik mégis – mintegy elvarázsoltan és öntudatlanul – a külvilágra, a fizikailag láthatóra irányulnak. A 18-19. században tehát megindul az ipari forradalom, vívmányok sora teszi kényelmesebbé életünket, egyszersmind elszakítva a természetben működő bölcsesség átélésétől is. Lassan kirajzolódik tehát az út, amin megtehetjük a kezdeti lépéseket Szent Mihály - az isteni világ felé. „Nagyon okosak lettünk”, ezen változtatni már nem lehet, de mégis dönthetünk, hogy ezeket a régebbi korok gondolataival szemben sokkalta világosabb gondolatokat mire irányítjuk. Megmaradhatunk a kor nagy áramában és belefeledkezhetünk a fizikai világba, de talán kérdések ébredhetnek bennünk. Azonban van-e bátorságunk kérdezni, illendő-e megkérdőjelezni az iskolai tanulmányaink kezdete óta már belénk sulykolt világképet, egyáltalán őszintén érdekel-e: ki vagyok én, honnan jövök, hová tartok és miért vagyok itt? A hétköznapok rohanásában vajon van-e öt nyugodt percem, amikor a külvilág hangos zúgása elcsendesedik és meghallom azt a finom hangot, mely kérdésekre sarkall? Amennyiben sikerül a külvilágtól elvonatkoztatnom, akkor - megragadva a Mihály időszak által kínált „könnyebbséget” - talán a válasz: igen. Elkezdődhet tehát egy gondolati munka, átélhetem benne azt a világot, ahol pillanatnyilag a szabadságot leginkább megélhetem, ahol a leginkább éber lehetek (hiszen érzéseim csak az álombeli élet tudatosságának fokával hasonlítható össze, míg akaratomban valójában nem is vagyok tudatában, mi működik abban), ahol a világban működő isteni hatalommal először találkozhatok tudatosan.
Ahogyan Rudolf Steiner írja, a szellemi világok szempontjából az a fontos, hogy egyáltalán gondolkodjunk felőle, akarattal létrehozhatok egy nyitottságot e gondolatok felé, és elkezdhetek egyáltalán megismerkedni velük, majd rögtön utána próbára is tehetem azokat. Ha sikerül elfogulatlan nyitottsággal, gondolatban feltenni azt, hogy „akár még ez is igaz lehet”, és ha az életemen, a megfigyelésen keresztül átégetve, magam tapasztalom meg azok igazságát, akkor egy idő után talán olyasfajta lelkesültséget élek át, mely egészen áthevít érzésben is. Így élek át olyan gondolatokat, melyek nem csupán a fejem hűvös világában élnek, de megérintik szívemet is, és akkor egy egészen új világ tárul fel előttem. Már nem csak a hétköznapokra, a fizikai életre irányulnak gondolataim, de foglalkoztatnak a világ és az ember nagy kérdései, melyek lángot lobbantanak fel a szívemben, korábban soha nem tapasztalt érzelmi gazdagságot érlelve, mely azonban nem a hétköznapi szinten él, hanem sokkal finomabb, de mégis tüzesebb. A lelkesültség pedig tettekre ösztönöz, melyeket szeretettel áthatottan, örömmel teszek, egyúttal azonban „fokozva lelki felelősségérzetem”, de ugyanakkor törekedve az egyensúlyra. Olyan pillanatok részese lehetek a gondolati munka, a morális törekvés révén, és a hívásra a magam szabadságából „igen”-nel felelve, hogy hirtelen átérzem, mit is jelent a kép: Mihály harca a sárkánnyal, mit is jelent a név: a gondolatok tüzes fejedelme, és mit is mondanak a szavak: „az Én terhem könnyű, az Én igám édes”.
Ha meg akarom érteni, vajon miért van az, hogy a Waldorf iskola nem világnézeti iskola, nem egyházi iskola, ám mégis a keresztény ünnepkör jegyeiben éli át az év körforgását, ha a magam konkrét életében találkozni akarok valamivel, ami több, mint amit a külvilág nyújthat, ha úgy gondolom, az nem lehet, hogy az élet annyiban merüljön ki, amit a ma általánosan elfogadott világnézet kínál, ha a nap végén visszatekintve látni akarom, volt valami magasabb rendű is benne, mint a puszta létfenntartás, akkor a lehetőség adott.
A kulcs csak annyi: akarom-e? Akarok-e kérdezni, vagy – mint Parsifal – elmulasztom azt?! Akarok-e a gondolati sémákból legalább egy kis időre kilépni? Akarok-e tenni valamit az életemben, hogy – ha az valamennyire is felébredt – a szellemi szomjúságot oltsa?
Itt lebegnek hát köröttünk a Mihály-i princípiumok a hétköznapi életben: gondolatok, kozmikus intelligencia, bátorság, akarat és tettek, a fizikai felett aratott győzelem. Általuk juthatok vissza önmagamhoz, általuk győzhetem le az elmúlást az őszben, és általuk haladhatok a külső fényből a néhány hónap múlva megszülető Szellemi Fény felé.
Türkössy Szilárd
