FÓRUM

Ebben a rovatban szeretnénk helyet adni azon kérdéseknek, melyekről úgy gondoljátok, hasznos lehetne sokaknak látni, hisz mindannyiunkat érint. Lehetőséget szeretnénk biztosítani, hogy nyílt válaszok legyenek olvashatóak, akár pedagógiát, akár egyéb – iskolánkat érintő – kérdéseket illetően. Alcíme akár lehetne: „válaszol a Waldorf tanár” is. Jelen cikket gondolatébresztőnek is szántuk, melyről fontos még tudni, hogy folytatása következik, hiszen a témát sokféle szempontból körbe lehet és kell járni. A cikk szerzője ennek fog eleget tenni következő számunkban. Várjuk tehát kérdéseiteket, gondolataitokat!

Töményen a tévéről
–Írta: Szalai Imre

Feldúsított világ a képernyőn – ritmus és harmónia helyett

Az elmúlt tíz évben számos olyan tanulmány látott napvilágot, mely a televíziózás gyermekekre gyakorolt hatásával foglalkozott. A kutatók szerint a legkülönbözőbb gyermekkori zavarok kialakulásában játszik szerepet a TV előtt eltöltött idő – például a gyengébb olvasási teljesítmény, a rosszabb problémamegoldó képesség, vagy a falánkság és a rossz testi kondíció. Hadd említsek néhány „csemegét”!

A legnagyobb amerikai médiakutató cég, a Nielsen mérései (2005. május) szerint egy átlagos amerikai gyerek egy év alatt több időt tölt a képernyő előtt (1023 óra), mint az iskolapadban (900 óra).
A University of Washington kutatói megállapították, hogy azok a gyerekek, akik három évesen két óránál is többet tévéztek, hat éves korukban tíz százalékkal rosszabbul teljesítenek szövegértésben és olvasásban, mint azon társaik, akik alig néztek tévét, vagy csak keveset ültek a képernyő előtt.
A bizonyítékok azt mutatják, hogy a TV csökkenti az emberek önállóságát és háttérbe szorítja gondolataik logikus és pontos kifejezésének a képességet. A tévézés passzivitásra cseréli a létfontosságú egyéni és közösségi tevékenységeket.

Dr. Jay Martin, a University of Southern California munkatársa több éves vizsgálatai során arra jutott, hogy a szülőkkel való konfliktusok, a társakkal való harcolás, és a kisebb bűncselekmények elkövetése egyenes arányban áll a TV előtt töltött órák számával. „Sajnálatos tény, hogy az agresszív viselkedés nem a tévében látott erőszaktól függ. Az agresszivitás növekedését maga a TV nézés okozza, nem pedig az erőszakos jelenetek." Ez főleg azon gyermekgondozók és szülők számára tanulságos, akik azt azért megengedik, hogy a gyermekek a "jó" műsorokat megnézzék. Nagy gond az, hogy sok gyerek már egészen kicsi korától kezdve válogatás nélkül néz, nézhet bármilyen műsort. A televíziót gyakran nevezik „elektromos baby-sitternek", „villanypásztornak” mivel a szülők gyakran azért engedik gyermekeik tévézését, mert így nyugodtan végezhetik egyéb tevékenységüket. Mai magyarországi kutatási adatok szerint a 3-5 éves gyerekek 36%-a, a 6-9 évesek 60%-a, a 10-13 évesek 75%-a maga kapcsolja be a tévét. A hatást még az is fokozza, hogy a gyerekek gyakran egészen másképp értelmezik a televízióban látottakat, mint a felnőttek. Úgy tűnik, hogy a gyerekek bizonyos fejlettségi szint alatt, nagyjából 7-8 éves korukig nem képesek helyesen értelmezni a beállítások, jelenetek, vágások, „ráúsztatások” közti bonyolult viszonyrendszert. A cselekménynek, a térnek, a nézőpontoknak és főleg az időnek külön részekre tördelt ábrázolását általában csak tíz éves kor után kezdik megérteni, és a különböző technikák értelmezése még sokáig az életkori fejlettség függvénye. A kisgyerekek néha még a beállítások sorrendjére sem támaszkodnak akkor, amikor a tartalmat próbálják megérteni, és ez azt jelenti, hogy emlékezetükben a műsor egymástól független részekként tárolódik.

A képernyő előtt töltött idő

Talán az egyik legbonyolultabb probléma, amivel a mai szülőknek szembe kell nézniük a családi időbeosztás feletti uralom elvesztése. Felismerjük ugyan, hogy az értékrend, ami megszakítás nélkül ömlik a szobánkban álló TV-ből, teljesen ellentétes azzal, amit szeretnénk, ha gyermekeink magukévá tennének, és mégis....
A tévézés „egészségügyi” vonatkozásai:
a) A gyermekek testi fejlődése felnőtt korig bizonyos hullámzásszerű előrehaladást mutat. Ebben az életkorban a mozgás igénye igen nagy. Ez a szükséglet évről évre fokozódik, majd ennek végeredményeként 9-10 éves korra a gyermekek jellemzőjévé válik a heves mozgástevékenység, az erőfitogtatás, a versengés. Mindezek mellett ebben a korban az agy (melynek felszíne a csecsemőknél még sima, vagyis kevéssé barázdált) súlya is megnövekszik. A mozgásfejlődéssel egy időben bizonyos mozgások összerendezettsége, koordinációja fokozódik, és ezzel párhuzamosan az idegi kapcsolatok kialakulása (és az agykéreg barázdálódása) zajlik. Ez pedig azt jelenti, hogy a későbbi tanulási és egyéb képességek alapja nem más, mint a gyermeknek a kezével és az egész testével végzett mozgásai, valamint a térben és időben való tájékozódás kialakulása, ami szintén a mozgásos tevékenységek közben fejlődik. Ehhez társul még, hogy a gyermek agyának méretéhez viszonyítottan kicsi a tüdeje, így az agy megfelelő vérellátása csak kellően intenzív testmozgással valósulhat meg.
b) Amikor gyermekeink a szabadban kúsznak, másznak, lehorzsolják a bőrüket, kifulladnak, akkor a szervezetük védekező rendszere, a szívük és érrendszerük, valamint csontozatuk, izomzatuk erősödik. Mindez a legkiválóbb TV műsorok nézésekor sem történik meg.
c) Minden szülő azt szeretné, ha gyermeke megfelelően teljesítene az iskolában, társas kapcsolatai békésen, kiegyensúlyozottan, egészségesen alakulnának. Ehhez azonban elengedhetetlenül fontos az elegendő mennyiségű és minőségű alvás, hogy kipihenten, magukat kialudva érkezzenek az osztályba. A tapasztalatok szerint a tévézés ezen a fronton „csalóka barát”!

A műsorok tartalma

A témával foglalkozó szakértők pontokba szedték a televízióban látható műsorok veszélyeit. Ezek fő csoportokba szedve a következők:
1.) Csábító, rossz példák, hamis ideálok (alkohol, drog, agresszió ... stb.);
2.) Elégedetlenség a filmekben látható, reálisan el nem érhető életmód miatt a kórosan és károsan fokozódó anyagiasság következtében (reklámok! ...stb.);
3.) Szorongást kiváltó híradók, filmek
A XVII.-XVIII. században többek között Comenius és Rousseau hatására megváltozott a korábbi szemlélet, mely szerint a gyermek kicsinyített felnőtt. Ettől az időtől egy védett gyerekkorról beszélhetünk, amelyben a világ lassan, fokozatosan tárul fel a növekvő gyermek előtt a mesék, mondák segítségével. A televízió azonban gyökeresen megváltoztatta ezt a korábbiakban kialakított fokozatos átmenetet a gyerekkorból a felnőttkorba. Kendőzetlenül, feldúsítva mutat be mindent a felnőtt világról, annak gyakran csúnya arcát, a társas világ működési rendellenességeit -akár a legkisebbek számára is.

Az általa ábrázolt világ pedig nagymértékben eltér attól, amit a mesék, a valóság felnőttek által megszűrt változata, a gyerekeknek szánt egyéb történetek az adott kultúrában elfogadott értékeknek megfelelően ábrázoltak. Itt gyakran nem az igazság és a rend uralkodik, gyakran nem győz a jó és a becsületes, sok a megtorlás nélküli, sőt eredményes, sőt a követésre „méltó” erőszak, és a szexualitás sem a szerelem szép velejárója.
Összegzés
A médiumok, de különösképpen a televízió elterjedésével a szocializáció folyamata, a fölnevelkedés feltételei megváltoztak. A naponta több órát televíziózó gyerekek a fizikai és a társas világról a személyes tapasztalataikon túl nagymértékben - és szinte a legkorábbi életkortól kezdve - a képernyő révén szereznek benyomásokat. A televízió leckét ad arról, mi a jó, mi a rossz, mi a sikeres vagy sikertelen, hogyan viselkednek a nők és a férfiak, az öregek és a fiatalok. A képernyő előtt ülő gyerekek legelső benyomásaikat kapják arról, hogy milyen a szerelem, a szexualitás, milyen konfliktusok vannak családokban és másutt, és ezeket milyen módon oldják meg. Itt látják nap mint nap, hogy az agresszió melyik formája sikeres vagy büntetett. A televízió révén bejárásuk van a felnőttek hálószobájába, hallhatnak szerelmi, üzleti, politikai vitákat, tanúi lehetnek ölelésnek és ölésnek, barátságnak és bosszúnak, sikernek és brutalitásnak, aberrációnak...
Ugyanakkor a televízió nem mágikus ablak, és nem a valóság egy hamisítatlan szeletét mutatja. A képernyőn látható realitás csak a televízió realitása; olyan világ, melyet a televíziós ábrázolás sajátosságai, a televízió gazdasági-ipari működésének természete (a tömegkommunikáció mindenek előtt üzlet, és ezt olykor nehéz felismerni!), és a médiát uraló hatalmi viszonyok torzítanak.
Különböző vizsgálatok eredményei szerint azonban azok a képességek, melyek a televíziós ábrázolás és az ott bemutatott történetek többé-kevésbé helyes értelmezéséhez szükségesek, hosszú fejlődés eredményei. A gyerekek meghatározott életkorig nem értik a televízió formanyelvét, nem tudják követni a széttördelt módon bemutatott történeteket, és nem értik a cselekvések motívumait. Számukra a televízió sokáig a valóság hű közvetítője. Ők nem tudnak különbséget tenni valós és fiktív, kitalált történetek között. A pszichológiai vizsgálatok pedig egyértelmű bizonyították, hogy a média erőteljesebb hatást tud kiváltani azoknál, akik a bemutatott tartalmat valóságnak ítélik.
A média, elsősorban a televízió hatásaival kapcsolatos általános társadalmi aggály mellett meglepő, hogy a gyerekeket nevelő-gondozó felnőttek milyen kevés szerepet vállalnak a gyerekek médiahasználatának irányításában. A szülők tekintélyes része nem is tudja, mit néznek a gyerekek a televízióban, és legfeljebb a nézés mennyiségére (és nem a tartalmára) vonatkozóan állítanak fel szabályokat. A látottak megbeszélése, az ajánlás, a lebeszélés egyelőre nem általános szülői stratégia.
Hiba volna azonban a televíziót bűnbakként a társadalom szinte minden problémájáért felelőssé tenni. Hiba volna az is, ha a gyerekek fejlődésében betöltött szerepével kapcsolatban csak a káros, kedvezőtlen hatásait hangsúlyoznánk. Számos vitathatatlan pozitívumát azonban meg kell tanulni okosan és értően használni. A jelen és a jövő társadalmában a hatékony működés és együttműködés elképzelhetetlen a médiumok mindennapi használata nélkül. Az ehhez szükséges szelektív és kritikus médiahasználat kialakításában a gyerekekért felelősséget érző felnőttek nagyobb szerepvállalására van szükség.
Ennek hiányában joggal oszthatjuk egy amerikai pszichiáternő aggályát, aki két dologtól féltette gyerekeit a televízióval kapcsolatban: attól hogy tanulnak belőle, és attól hogy nem.